A hangja halkan, félelemtől reszketve visszhangzott a körém boruló
csendben. Nem néztem fel, csak bánatosan megingattam a fejemet. Igyekeztem a
magabiztosság látszatát nyújtani, de keserves kudarcot vallottam. A furgonunk
hátsó platóján húztuk meg magunkat, az elhasznált ruhákból kreált fekhelyünkön.
Felettünk a csillagos ég, körülöttünk az átláthatatlan sötétséggel, ami úgy
burkolt be bennünket, mint egy paplan. Gemma megmarkolta a kezemet, vékony,
csontos ujjai finoman szorítottak meg az enyémeket. Hátrahajtottam a fejemet, a
csillagok éles fénye hunyorgásra késztetett, majd a nővérem felé fordultam. A
szemében megbúvó rémület a saját rettegésem tükörképe volt. Nem nézett rám,
reszelősen lélegzett, olyan megkínzottan, mint akit maga a halál üldöz. Talán
így is volt.
Menekültünk.
Amikor az apám bejelentette, hogy hatalmas bajba keveredett, még csak nem
is sejtettük, hogy miről van szó… mekkora horderejű dologról.
– Harry – suttogta Gem. Az arca sápadt volt, nyomorultul bámult rám, a hangja a lelkembe markolt, mintha azon keresztül egyenesen a szívemet akarta volna kitépni. – Lehet, hogy bénán hangzik, de felek… – Kiskutyaszemeit rám függesztve egészen olyannak tűnt, mint kiskorában. Idősebb lévén mégis mindig én védtem meg. A sötétben az őrangyala voltam, a fényességben a legjobb biztonsági őr, akit csak kívánhatott magának. Gemma most nem felt. Ez közel sem félelem volt. Valami sokkal rosszabb.
– Ericknek esélye sincs a nyomunkra bukkanni – biztosítottam, de láttam rajta, hogy nehezére esik elhinnie nekem.
– Láttam – motyogta. Egyetlen szó volt. Mindössze egyetlen futólag kiejtett szavacska, bennem mégis baljóslatok árnyait idézte fel. Lelki szemeim előtt felrémlett a szörnyű jelenet. Anyu, ahogy a behatolok szorításában vergődött, apu, ahogy megpróbált a főnökükhöz férkőzni, de sikertelenül. A maffia emberei lefogták, aztán golyót repítettek a fejébe. A szívem görcsbe rándult az emlékkép felidézésére, keserű könnyek mardosása késztetett pislogásra és a világ egy röpke pillanatra homályossá fakult. Egészen bekésse, bár a szívszorító múlt elűzött minden nyugalmat belőlem. Boldog akartam lenni. Egész életemben ezért küzdöttem, úgy vágytam rá, mint a szomjhalál szélen tengődő ember, mégis folyton és folyton, minduntalan belebuktam. Aztán rájöttem. A boldogság nem más, mint egy kicseszett, sebesen száguldó gyorsvonat, kevés megállóval, végtelen utakkal. Az embernek csak párszor adatik meg az az éteri érzés, az igazi extázis, hogy helyet kapjon a “boldogság vonatán”. Őrülten hittem benne, hogy nekem más lesz. Hogy kivétel vagyok. Aztán pofára estem. Csak úgy. Secc-pecc. Az élet csúnya játékot játszott velem. Hittem, hogy létezik egy lány, akit nekem teremtettek… Bíztam benne. És amikor már egészen úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, aki fényt jelent nekem a múltam démonaitól terhes sötétségemben és elnyomhatja gyilkos, lázadó árnyaim, elvették tőlem – hiszen Erick és a csapta észrevétlenül, tökéletessé fejlesztett stratégiával cserkészték be Mandyt. Magamat hibáztattam. Alázuhantam, akar egy bukott angyal, aki képtelen volt teljesíteni a feladatát – hogy megvédje a számára legfontosabb, kincset érő lányt. Sejtettem, hogy az elrablásának köze lehet apám szerencsejáték mániájához. Anyuval mindig is óva intettük az efféle örömöktől, de apu a nincstelenségünkre és a pénz hiányára hivatkozva (ami közel sem volt elfogadható indok, tekintve az en szakmámat…) folyton újabb játékokba vetette magát. Sodródott az árral, és bár eleinte nagyon jól ment neki, a szerencse hosszú időn keresztül lehorgonyozott mellette, később őt is megtálalta a kudarc. Méghozzá triplán. Amellett, hogy a kocsinkat, na meg az összes pénzünket elvesztette, Ericknek ez nem volt elég. Szórakozni akart, és erre tökéletesen megfelelt Mandy. Becserkészte, olyan nyomtalanul, hogy meg a rendőrség sem tehetett semmit az ügyben. Szemtanúk nem voltak. Csak a mi szavunk állt szemben a hivatalossá nyilvánított verzióval. A törvény emberei pedig nem szórakoztak. Cseppet sem.
– Harry?! Itt vagy? – Gemma, a nővérem hangja ezúttal valamivel dühösebben visszhangzott, visszarántva a kínkeserves valóságba. Ingerülten integetett a tekintetem előtt, próbálva visszaláncolni a jelenbe. A szeme üveges volt, a szomorúságtól legördülő könnycseppjei forró ösvényt égettek babaarcára – halkan, fojtottan hüppögött. Leplezni próbálta a zokogását, de én azonnal kiszúrtam.
- Kiskoromban sztár akartam lenni – dünnyögte. Elképedt, kíváncsi tekintettel pillantottam rá. Nem értettem a mondandója miértjét. – Aztán rájöttem mekkora baromság az, hogy a híres embereknek könnyebb az életük… Bizonyos dolgokba talán igen, de legbelül mi is éppen olyan érzelmes, hétköznapi problémákkal küzdő egyének vagyunk, mint mások. - Gemma összeszűkítette a szemet, gyöngéden felvonta a szemöldökét. – Amikor bejött neked az X, azt hittem, minden megváltozik… Hogy apu abbahagyja a dolgot. De nem. Kapzsi volt, és annak ellenre, hogy igazából volt pénzünk, ő többet és többet akart. Aztán elvesztettünk mindent. Én… Én… - Gemma elakadó lélegzettel, kipirult arccal, némi bosszúsággal szemlélt, ami sokkal inkább apunak szólt, mintsem nekem. Nem engedtem, hogy folytassa a mondandóját, helyette csöndre intettem.
– Néha nem érdemes a dolgokon rágódni. Csak úgy megtörténnek.
– Hiányzik. – A szeme könnyes volt, kimondatlan ígéretektől és erős bosszútól csillogott. Tudtam, hogy egyszer Erick nyomára akadunk. És akkor mindent visszakap. A legutolsó cseppig…
– Holnap bemegyek a pékségbe. Két hét után újra kinyitunk – jegyeztem meg. Kellett a pénz. Amióta a One Direction – amolyan szünetként feltüntetett – csődöt mondott, Zayn kilépése és a rengeteg pletyka, hírörvény miatt, minden nehezebbé vált. Leginkább apu ballépése az oka, de ezt annyira igyekeztünk titkolni, amennyire csak lehetett…
– Mi lesz velünk, Harry? - súgta. Nem akartam elszomorítani, ezért csak megingattam a fejemet, és magamba fojtottam a választ. Túlságosan szerettem Gemmát ahhoz, hogy valami olyasmit mondjak neki, amivel esetleg megbánthatom. Ahogy a szeme elidőzött egy végtelen pillanatig az arcomon, egészen megsajnáltam. Láttam a fájdalmat benne, azt az űrt, amit nem tudnék pótolni neki egy öleléssel, egy kedves szóval, vagy egy biztató pillantással. Megszorítottam az ujjait, miközben erősen magamhoz vontam, olyan kétségbeesett reménytelenséggel és testvéri szeretettel ölelve, mint még soha. Gemma haja finom virágillatot árasztott, ami anyu parfümére emlékeztetett. Szipogva felemelte a fejét, ahogy megmarkolta a karomat és eltolta magát a mellkasomtól. Kérdőn néztem rá, de ő csak megingatta a fejét, finoman jelezve, hogy várjak egy pillanatot.
– Harry – suttogta Gem. Az arca sápadt volt, nyomorultul bámult rám, a hangja a lelkembe markolt, mintha azon keresztül egyenesen a szívemet akarta volna kitépni. – Lehet, hogy bénán hangzik, de felek… – Kiskutyaszemeit rám függesztve egészen olyannak tűnt, mint kiskorában. Idősebb lévén mégis mindig én védtem meg. A sötétben az őrangyala voltam, a fényességben a legjobb biztonsági őr, akit csak kívánhatott magának. Gemma most nem felt. Ez közel sem félelem volt. Valami sokkal rosszabb.
– Ericknek esélye sincs a nyomunkra bukkanni – biztosítottam, de láttam rajta, hogy nehezére esik elhinnie nekem.
– Láttam – motyogta. Egyetlen szó volt. Mindössze egyetlen futólag kiejtett szavacska, bennem mégis baljóslatok árnyait idézte fel. Lelki szemeim előtt felrémlett a szörnyű jelenet. Anyu, ahogy a behatolok szorításában vergődött, apu, ahogy megpróbált a főnökükhöz férkőzni, de sikertelenül. A maffia emberei lefogták, aztán golyót repítettek a fejébe. A szívem görcsbe rándult az emlékkép felidézésére, keserű könnyek mardosása késztetett pislogásra és a világ egy röpke pillanatra homályossá fakult. Egészen bekésse, bár a szívszorító múlt elűzött minden nyugalmat belőlem. Boldog akartam lenni. Egész életemben ezért küzdöttem, úgy vágytam rá, mint a szomjhalál szélen tengődő ember, mégis folyton és folyton, minduntalan belebuktam. Aztán rájöttem. A boldogság nem más, mint egy kicseszett, sebesen száguldó gyorsvonat, kevés megállóval, végtelen utakkal. Az embernek csak párszor adatik meg az az éteri érzés, az igazi extázis, hogy helyet kapjon a “boldogság vonatán”. Őrülten hittem benne, hogy nekem más lesz. Hogy kivétel vagyok. Aztán pofára estem. Csak úgy. Secc-pecc. Az élet csúnya játékot játszott velem. Hittem, hogy létezik egy lány, akit nekem teremtettek… Bíztam benne. És amikor már egészen úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, aki fényt jelent nekem a múltam démonaitól terhes sötétségemben és elnyomhatja gyilkos, lázadó árnyaim, elvették tőlem – hiszen Erick és a csapta észrevétlenül, tökéletessé fejlesztett stratégiával cserkészték be Mandyt. Magamat hibáztattam. Alázuhantam, akar egy bukott angyal, aki képtelen volt teljesíteni a feladatát – hogy megvédje a számára legfontosabb, kincset érő lányt. Sejtettem, hogy az elrablásának köze lehet apám szerencsejáték mániájához. Anyuval mindig is óva intettük az efféle örömöktől, de apu a nincstelenségünkre és a pénz hiányára hivatkozva (ami közel sem volt elfogadható indok, tekintve az en szakmámat…) folyton újabb játékokba vetette magát. Sodródott az árral, és bár eleinte nagyon jól ment neki, a szerencse hosszú időn keresztül lehorgonyozott mellette, később őt is megtálalta a kudarc. Méghozzá triplán. Amellett, hogy a kocsinkat, na meg az összes pénzünket elvesztette, Ericknek ez nem volt elég. Szórakozni akart, és erre tökéletesen megfelelt Mandy. Becserkészte, olyan nyomtalanul, hogy meg a rendőrség sem tehetett semmit az ügyben. Szemtanúk nem voltak. Csak a mi szavunk állt szemben a hivatalossá nyilvánított verzióval. A törvény emberei pedig nem szórakoztak. Cseppet sem.
– Harry?! Itt vagy? – Gemma, a nővérem hangja ezúttal valamivel dühösebben visszhangzott, visszarántva a kínkeserves valóságba. Ingerülten integetett a tekintetem előtt, próbálva visszaláncolni a jelenbe. A szeme üveges volt, a szomorúságtól legördülő könnycseppjei forró ösvényt égettek babaarcára – halkan, fojtottan hüppögött. Leplezni próbálta a zokogását, de én azonnal kiszúrtam.
- Kiskoromban sztár akartam lenni – dünnyögte. Elképedt, kíváncsi tekintettel pillantottam rá. Nem értettem a mondandója miértjét. – Aztán rájöttem mekkora baromság az, hogy a híres embereknek könnyebb az életük… Bizonyos dolgokba talán igen, de legbelül mi is éppen olyan érzelmes, hétköznapi problémákkal küzdő egyének vagyunk, mint mások. - Gemma összeszűkítette a szemet, gyöngéden felvonta a szemöldökét. – Amikor bejött neked az X, azt hittem, minden megváltozik… Hogy apu abbahagyja a dolgot. De nem. Kapzsi volt, és annak ellenre, hogy igazából volt pénzünk, ő többet és többet akart. Aztán elvesztettünk mindent. Én… Én… - Gemma elakadó lélegzettel, kipirult arccal, némi bosszúsággal szemlélt, ami sokkal inkább apunak szólt, mintsem nekem. Nem engedtem, hogy folytassa a mondandóját, helyette csöndre intettem.
– Néha nem érdemes a dolgokon rágódni. Csak úgy megtörténnek.
– Hiányzik. – A szeme könnyes volt, kimondatlan ígéretektől és erős bosszútól csillogott. Tudtam, hogy egyszer Erick nyomára akadunk. És akkor mindent visszakap. A legutolsó cseppig…
– Holnap bemegyek a pékségbe. Két hét után újra kinyitunk – jegyeztem meg. Kellett a pénz. Amióta a One Direction – amolyan szünetként feltüntetett – csődöt mondott, Zayn kilépése és a rengeteg pletyka, hírörvény miatt, minden nehezebbé vált. Leginkább apu ballépése az oka, de ezt annyira igyekeztünk titkolni, amennyire csak lehetett…
– Mi lesz velünk, Harry? - súgta. Nem akartam elszomorítani, ezért csak megingattam a fejemet, és magamba fojtottam a választ. Túlságosan szerettem Gemmát ahhoz, hogy valami olyasmit mondjak neki, amivel esetleg megbánthatom. Ahogy a szeme elidőzött egy végtelen pillanatig az arcomon, egészen megsajnáltam. Láttam a fájdalmat benne, azt az űrt, amit nem tudnék pótolni neki egy öleléssel, egy kedves szóval, vagy egy biztató pillantással. Megszorítottam az ujjait, miközben erősen magamhoz vontam, olyan kétségbeesett reménytelenséggel és testvéri szeretettel ölelve, mint még soha. Gemma haja finom virágillatot árasztott, ami anyu parfümére emlékeztetett. Szipogva felemelte a fejét, ahogy megmarkolta a karomat és eltolta magát a mellkasomtól. Kérdőn néztem rá, de ő csak megingatta a fejét, finoman jelezve, hogy várjak egy pillanatot.
– El kell mennünk a fiúkhoz – jegyezte meg. – Szükségük van ránk, Harry.
Nem fordulhatsz ellenük! Ők is a családod…
– Nekem csak te vagy a családom,
Gem. Minden más már elveszett.
Körülbelül egy negyedórára lehettünk a fiúktól, amikor Gemma elkezdett
mellettem hüppögni. Az éjszakai sötétségben ugyan nem láthattam tisztán az
arcát, de azért éreztem, hogy ismét elfogta a kétségbeesés. Dühösen a hajamba
túrtam, és elé lépve elálltam az útját. Nyomban lesütötte a szemét, minden
erejével azon igyekezve, hogy leplezze előlem a szemét elfutó könnyeit – ugyan
sikerült észrevennem, mégsem említettem meg neki. Az utóbbi idők fájdalmai
mindkettőnk fölött úgy lebegtek, akár Damoklész kardja – egy kiborulás
tökéletesen megérthető volt. Csakhogy Gem esetében ez napi szinten kezdett
előfordulni… A ház előtt még utoljára szembefordultam vele, hidegtől átfagyott
ujjait finoman a tenyerembe zártam – úgy néztem a szemébe, olyan elszántsággal,
hogy egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét.
– Minden rendben lesz – biztosítottam. Abban a másodpercben nem számított,
hogy ezt még én is képtelen vagyok elhinni. Egyedül csak az érdekelt, hogy
megnyugtassam őt. Az élet néha sokkal többről szól, mint a saját
biztonságunkról. A szörnyű évek rohanásában ezt tökéletesen megértettem. A
gyerekkorom olyan hirtelen pörgött le, mint egy homokóra szemcséi – és egy idő
után azon kaptam magam, hogy felnőttként kell viselkednem. Ami elég nehezen
ment.
– Harry… – Gemma szeme gyanúsan megvillant. – A fiúk…
A nővérem elengedte a kezemet, sietve a lépcsők irányába vetődött. Zihálva
követtem, és a következő pillanatban a bejárat melletti ablak ezer apró
szilánkba robbant – a karommal próbáltam védeni magamat, de még így is
felsértette a bőrömet pár üvegdarab. A bentről kiszűrődő dulakodás hangjai színtiszta
rémületet ébresztettek bennem. Hallottam, hogy Niall valamit dühös hangon felém
kiált, láttam, hogy Liam elém veti magát, de túl későn ahhoz, hogy eltakarjon.
Túl későn ahhoz, hogy félrelökjön a kopasz fejű, duci betörő elől. Louis a
padlón ficánkolva próbálta elkapni a fegyvert tartó fickó bokáját, de az még
épp időben lépett egyet előre – a pisztoly csöve egyenesen rám meredt. Szürke,
ködös füst tört elő belőle, ami keserű szagként lopta magát a tüdőmbe.
A tolvaj rám emelte megkínzott, bosszúszomjas tekintetét. Aztán elsütötte a
fegyvert.
Ez egy érzelmesebb történetnek indul. Remélem, így sem lett túl uncsi. Várom a visszajelzéseket!
Sam xXx
Ez egy érzelmesebb történetnek indul. Remélem, így sem lett túl uncsi. Várom a visszajelzéseket!
Sam xXx
